Nagrok a két folyó közötti városok templomaiban nőtt fel. Fiatalon már olvasott a csillagokból, gyógyította a betegeket, és a királyok az ő tanácsára indultak háborúba vagy kötöttek békét. Az emberek áldották a nevét.
Nagroknak azonban a tisztelet kevés volt. Minél többet tudott, annál jobban bántotta, hogy a tudása mások koronáját szolgálja. Éjszakánként olyan agyagtáblákat másolt, amelyeket a papok elzártak a világ elől. Ezek a holtak földjéről szóltak, és arról, hogyan lehet a túlvilág erejét a magunk szolgálatába állítani. Amikor a királyok megsejtették, mire készül, száműzték a városokból.
Nagrok nem könyörgött. Elment, és a puszta szélén tornyot emelt magának, magasabbat bármelyik templomnál. Évekig nem jött hír felőle. Aztán egy éjjel a torony csúcsa fölött felizzott az ég, és megremegett a föld.
Nagrok megnyitotta az Alvilág kapuját. Azt hitte, hogy aki kinyitja, az parancsol is neki. Tévedett. A kapun túl valami felfigyelt rá, és a kapu azóta sem zárult be.
Először csak a pásztorok tűntek el. Aztán elnémultak a falvak, és a karavánok nem érkeztek meg többé. Ma szörnyek járják a sivatagot, az erdőket, a mocsarakat és a hegyeket, és az ősi városok utcáin már nem élők járnak. A táborban mindenki tudja, kinek a szörnyei ezek.
A nomád tábor nemzedékek óta vándorolt a folyók mentén. Most nincs hová mennie. Cölöpfal veszi körül, és éjjel-nappal őrök állnak a kapuban. Kovácsok, bölcsek és a felégetett falvak túlélői húzódtak be a falak mögé, és várnak valamire. Vagy valakire.
Idegenként érkezel. Senki sem tudja, honnan jöttél, és ez itt nem is számít. A táborban megtudod, mi történt ezzel a vidékkel. Azt is megtudod, hogy ami elkezdődött, annak csak egyféleképpen lehet vége.
Tizenkét elátkozott vidék választ el a toronytól. Nagrok bukása rajtad áll, vándor. És vele a béke is.